Szőlőfürt és rózsaszirom
Taxik várakoztak az állomásépület sarkán, a szemközti betonkerítés mellett is. Nem volt külön drosztjuk, szemlátomást csak beálltak a legközelebbi helyekre. De legalább vannak – gondolta hálásan János, tudva, hogy nélkülük bajban lenne. Senkinek nem jelezte előre az érkezését, nem volt, aki elébe jöjjön. Igazság szerint nem nagyon volt itt már senkije.
A nevelőszülei haláláról egy régi cimbora, akivel állami gondozottként együtt nevelkedett a „mamáéknál”, még értesítette, de aztán ő is elsüllyedt azzal a távoli világgal együtt, amiben János gyerekeskedett. Először a papát vitte el az agyvérzés, aztán a mamát egy infarktus. De az is lehet, hogy a papa utáni bánat. Ez a két ember olyan nagyon szerette egymást, hogy - bár gyerekük nem született - ha csak egymás mellett mentek az utcán, már abból is látszott, hogy összetartoznak. Rájuk volt írva. Ők ketten is egy teljes családot alkottak, ennek ellenére szükségét érezték, hogy az otthonuk szinte tapinthatóan bársonyos, puha melegébe fogadjanak olyan gyerekeket, akiknek hasonló melegségben soha nem volt részük, de még csak nem is remélhettek ilyet.
A gyerekeket egymás után felnevelték, elengedték, de ők minden egyes elengedés után élték tovább a legtökéletesebb harmóniává összecsiszolt életüket a barna fatámlájú, nagy, széles ágyuk fölé helyezett régi esküvői képüknek az öreg házban szerteszét áradó világosságában.
Most, hogy a mama fehér menyasszonyi fátyla és a papa inggallérjának kissé felkunkorodó sarka is előbukkant az emlékei közül, a férfi úgy érezte, viszont kell látnia a házat, ahol felnevelték. Ha csak kívülről, már az is jó. Vagy ha a helye megvan, talán már az is elég.
A taxis barátságos fiatalember volt. Nem csak a szavaiból, de a tekintetéből is olyan figyelmesség áradt, mintha érezte volna, hogy nem mindennapi utast fuvaroz, hanem olyasvalakit, akinek elég egy ridegebb szó ahhoz, hogy sarkon forduljon. Felsorolta, milyen szálláshelyeket ajánl a vendégnek, és nem látszott az arcán meglepődés, amikor János megkérte, mielőtt a fogadóba mennének, vigye őt körbe a városban, lehetőleg úgy, hogy érintse közben azt a néhány utcát, amelyeknek a neve úgy szökkent elő az emlékezetéből, mint a gejzír. Pedig jó sokáig, mélyen el voltak temetve.
A régi utcák némelyike valóságos villasorrá változott az eltelt évtizedek alatt, a város legszegényebb fertálya azonban, ahol János felcseperedett, itt-ott még megőrizte régi jegyeit. A gömbölyű, hangos nevetéseiről környékszerte ismert Bözsi néni házának helyén egy tetőteres építmény terpeszkedett, de az öreg mozigépész lakhelyét felújítva megőrizték. Romokban állt, de a szél lengette kapuja miatt mégis kacsintgatni látszó, Palkó-féle hajdani hajlék a múlt paródiájává züllött. Jánosnak nem volt ideje eldönteni, hogy mérgelődjön vagy elérzékenyüljön inkább, mert esküvői menet jött velük szembe. A virágokkal díszített autókon léggömbök és selyemszalagok libegtek, az úrvezetők folyamatosan nyomták a dudát, olykor ki is kurjantottak a lehúzott ablakokon.
A menyasszony a legelöl haladó hintón ült, nevetve integetett a kiskapukba kisereglő utcanépnek. Egy bíbor selyemruhás lány füles kosárból süteménnyel kínálgatta a nézelődőket. A vaníliás, fahéjas, citromos illat a taxiba is belibbent, mint egy könnyű felhő. És ezen a felhőn a férfi megint visszarepült, abba a régi lakodalomba, ahol életében először láthatta, mint ünneplik közös életük indulását azok a szerencsések, akik jó helyre születtek, és jól tudnak választani. Vagy legalábbis azt hiszik.
Idáig csak szemlélődött és hallgatott, most azonban úgy érezte, meg kell osztania a barátságos taxissal életének ezt az élményét.
- Maga nős, fiatalember?- kérdezte.
- Isten őrizz – jött a nevetős válasz.
Amikor János belekezdett a történetbe, már tudta: jó lesz a hallgatóság.
Koblencz Zsuzsa írása